Dada és szürrealizmus

0 Comments

„Szürrealizmus. A léleknek olyan zavartalan önműködése (tiszta automatizmus), melynek célja szóban, írásban vagy bármi más módon kifejezni a gondolkodás valódi működését. Tollba mondott gondolat, függetlenül az értelem bármiféle ellenőrzésétől, s minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől.” (A szürrealizmus első kiáltványa, 1924)

Ez a bejegyzés már last minute programajánlónak sem nagyon nevezhető, tekintve, hogy holnapig nézhetitek meg a kiállítást, de azért mégis írnék pár gondolatot a Magyar Nemzeti Galéria Dada és szürrealizmus című tárlatáról, ami a címadó művészeti irányzatokról próbál átfogó képet adni a látogatóknak. A kiállítást Marcel Duchamp, Max Ernst, Man Ray, Joan Miró, René Magritte és Salvador Dalí neve teheti a legtöbbeknek csábítóvá. Én személy szerint legjobban Magritte és Dalí alkotásaira voltam kíváncsi.

Nem tudom ki mennyire van otthon a szürrealizmus témájában, nekem bevallom voltam hiányosságaim, hiába ismertem a legtöbb kiállított művésztől néhány festményt, művet, alapvető fogalmakkal sem voltam teljesen tisztában. Most nem is akarok nagyon belemenni definíciókba (épp elég a bejegyzés elején az idézet), akit érdekel kihasználhatja az internet nyújtotta lehetőségeket és utána olvashat, de akinek van még lehetősége ellátogatni a múzeumba, az a helyszínen is okosodhat.

Nagyon kíváncsi voltam erre a kiállításra, vegyes érzésekkel érkeztem, ugyanis sokáig teljesen elzárkóztam a szürrealista művek befogadásától, sok alkotás szinte taszított, nem értettem, nem is akartam érteni az elvont képeket, tárgyakat. Néhány éve kezdtem megszeretni a művészetnek ezt a területét, de még mindig nem az összes műfaját. Amit még mindig nem nagyon tudok hová tenni az pl. a objekt, vagyis a használati tárgyak átértelmezése. Bár az üvegbe zárt párizsi levegő tetszett. Na jó, ez esetben mondhatjuk, hogy eléggé elfogult vagyok. A lényeg, hogy a festmények valahogy sokkal inkább közelebb állnak hozzám. Olyanok, mint egy-egy álom megtestesülése, tényleg a tudatalatti, a fantázia szárnyalását látom rajtuk. Persze ebbe a hátborzongató, amorf szobrok is beletartozhatnak, de inkább hagyjuk az ijesztő dolgokat… Nagyon érdekesnek találtam, hogy sok kép alatt azt olvastam, hogy „Névtelen” „Alkotás” „Kompozíció” és hasonló konkrétumokat nélkülöző címeket. Először kicsit zavart is, de aztán az jutott eszembe, hogy egyrészt ezek olyan képek, hogy ha konkrét címet adott volna nekik a művész, nagy valószínűséggel akkor se látnám bele amit kell, vagy pedig maga az alkotó sem tudta, hogy mit sikerült a tudatalattijából elővarázsolni. Talán ők maguk sem akarták megérteni, csak átadták magukat fantáziájuk szárnyalásának. Kicsit talán irigylem is őket ezért, mert én ha akarnék se tudnék ilyen fantáziadús lenni. Senki ne ijedjen meg, nem fogok tudatmódosító szerekhez nyúlni, hogy előhívjak szürreális dolgokat a tudatalattimból, talán egyszer a meditáció útján is képes leszek hasonló művészi megvilágosodásra.

Ahogy említettem, leginkább Magritte-re és Dalíra voltam kíváncsi. Csak néhány képük van kiállítva, de nagyon örülök, hogy ezeket láthattam, előbbitől pl. az egyik kedvencemet, a Kastély a Pireneusokban című festményét. Ahogy az egész szürrealizmust és dadaizmust, úgy a kiállítást is a sokszínűség jellemzi. Biztos vagyok benne, hogy mindenki talált benne neki tetsző alkotást, és olyat is, ami meghökkentette és amit nem értett.

Végül a szürrealistákról eszembe jutott Woody Allen Éjfélkor Párizsban című filmének egyik jelenete, és hála a YouTube-nak fel is tudom idézni nektek. :)

About Post Author

Emma

Morbi leo risus, porta ac consectetur ac, vestibulum at eros. Fusce dapibus, tellus ac cursus commodo, tortor mauris condimentum nibh, ut fermentum massa justo sit amet risus.